A lapon (díszítőelemekben, rejtett utalásokban) megjelenő művelődéstörténeti érdekességekről

 

Irodalomjegyzékkel és pontos forrásokkal, képjegyzékkel (tudatos önkorlátozásból nem ajánlunk 3 könyvnél többet egyetlen témában sem ezen oldalakon, s elsősorban csak az Udvari Könyvtárunkból kölcsönözhetőeket - amennyiben további irodalom érdekli, kérjük keressen meg minket bátran e-mailben, telefonon)

 

- Az A.U.L.E. kezdőoldalán -

I. Fleur de Lys

 

drfgdfgdfgEzt az elemet a kezdőoldal alján láthatod forogni! Az aranyszínű ún. Anjou-liliom (a fleur de lys szószerinti jelentése franciából: a liliom virága) minden oldalunkon megjelenik, de jelentésére csak itt térünk ki. (Anjou - latinul Andecavi, angolul Angevin - egyebekben Nyugat-Franciaország egy történelmi régiója, melynek neve az ókori andecavi gallok népétől származik; a terület központja Angers, amely a modern Maine-et-Loire megye székhelye is, de Anjou területe nagyobb ennél. Történetéről és egykori urairól az A.U.L.E. saját szerzőségű históriás énekéből tájékozódhatsz majd, a honlapon az Aulae Cantus menüpontban meghallgatva azt, s elolvasva az információs szövegkönyvet.) A fleur de lys (franciául többes számban: fleur de lis) a monda szerint a korai középkorból ered. Francia legenda szerint a liliom már a Meroving dinasztiából származó Chlodvig (magyar átírásban Klodvig) király (481-511) óta a francia (ill. frank) királyok virága. Mikor Klodvig megkeresztelkedett, angyal nyújtotta neki az ismert legenda szerint a liliomszálat a szent olajjal együtt. (Közkeletűbb változat szerint a csőrében a liliom mellett a francia királyok felkenéséhez használt soha ki nem fogyó szent olajt a Szentlélek galamb alakjában hozta el Szent Remigius reimsi püspöknek, Klodvig keresztelésére és koronázására. Ezen olaj olyan erejű frank-francia királyi beavatási jelkép végig a középkorban, mint kishazánkban a Szent Istvánhoz kötött korona).

De az Anjou-liliom mint jelkép eredete valószínűsíthetően mégis más, sokak szerint nem is virágmotívum. Ezt látszik alátámasztani a liliomtól lényegesen eltérő alakja. A jellegzetes Anjou-liliom csak a XII. században bukkan fel a francia királyok jelképeként (főként a frank királyősökkel való kapcsolatot reprezendálandó - ti. a Meroving-Karoling folytonosságot), s nem feltétlen liliomról mintázott címerkép-motívum. Egyesek szerint három lándzsahegy. Mások szerint ha az Anjou-liliomot összehasonlítjuk a lovagi, strucc-tollakkal díszített tornasisakkal, kiderül, hogy a sokat emlegetett Anjou-liliom nem lehet más, mint a strucctollas lovagi sisak primitív s a címerfestők által stilizált jelképe. Csak a liliom közkedveltsége következtében kapta e szerint később, mikor már elfeledték eredetét, az Anjou-liliom nevet.
Rapaics Raymund szerint ez magyarázza pld. mit sokan különösnek találtak, hogy az Anjou-liliomot, mint címert kishazánkban szinte csak a Győr-nemzetség leszármazói használták középkori heraldikánkban, „s Anjou királyaink alatt is csak azok, kiknek ők, mint saját címerüket különös királyi kegyből adományozták...". Későbbi heraldikánkban is ritkán kért és ritkán adományozott címerkép. Csak Kassa város nemesített polgárainak címereiben látjuk, emlékeztetőt szülővárosukra, családjuk bölcsőjére, mely azt még 1369-ben kapta különös királyi kitüntetés jeléül címerébe Nagy Lajos királytól.

Az A.U.L.E. mivel a magyar lovagi hagyományokat ápolja, s a lovagi kultúra virágai leginkább Anjou-házi királyaink alatt szökkentek szárba hazánkban, széles körben használja ezt a jelképet (egyéb honi és európai lovagi attribútumok mellett). Hiszen a középkori udvari lovagok is hasonlóképpen tehették ezt.

Megjegyzendő, hogy a modern korban sokan a királyság jelképének tartják, s alighanem épp e miatt nem kapott helyet a modern francia nemzeti szimbolikában a Francia Forradalom (1789) után. Ellenben Spanyolország alkotmányos monarchiájában (mely államforma 1978-ban váltotta fel az alkotmány szerint hivatalosan a spanyol köztársaságot) - hivatalosan a Spanyol Királyságban (spanyolul és galiciai nyelven Reino de España, katalánul Regne d’Espanya, baszkul Espainiako Erresuma, asztúriai nyelvjárásban Reinu d’España, aragóniai nyelvjárásban Reino d’España) a francia eredetű jelenlegi uralkodócsalád használja ezt a jelképet. Hasonlóképp Angliában az uralkodó család jelképei között is rálelhetünk, bár tudatosan modifikált hangsúllyal. (Ennek okát a középkori angol-francia dinasztikus kapcsolatok és trónkövetelések, ill. különösen az ebből fakadó ún. 100 éves háború történéseiben kereshetjük, mely igen tanulságos módon valamiképp máig finoman rányomja bélyegét e két modern nemzet kapcsolatára.)

Megint más (pld. Henry Correvon által is vallott) nézet szerint a jelkép valóban virágmotívum, de nem a liliom, hanem az ún. "nőszirom" virágát utánozná. Az ilyen természetmotívum-elméleteket mindenképp erősíteni látszanak a középkort jóval megelőző hasonló motívumábrázolások is, mint például egy szkíta aranysisak. De mint a legtöbb jelkép esetében, itt sem beazonosítható már természetszerűleg egyértelműen a történelem folyamán egymásra rakódott sok jelentésréteg.

A középkor folyamán is több ábrázolási változata élt egymás mellett, melyekre itt most nem térünk ki. Egyebekben ma különösen széles körben elterjedt és szabadon (ill. szabadosan) használt, közkeletű motívum. Ne lepődjünk meg, ha a legváratlanabb helyről köszön vissza ránk (irodalom, képzőművészet, cégembléma, stb.).

 

Ajánlott irodalom :

- Bertényi Iván: Új magyar címertan. Bp., 1993.

- Pastoureau, Michel: Heraldry: its origins and meaning translated by Francisca Garvie (Thames and Hudson, 1997)

- Rapaics Raymund: A magyarság virágai, 1922

 

Képek jegyzéke (lefelé haladva):

1. Kép: Szimpla arany, úm. modern-típusú francia fleur de lys. A modern elnevezés természetesen relatív, és arra utal, hogy 1376-tól V. Károly rendeletére ebből a formából már csak hármat lehetett alkalmazni a királyi címerben, a Szentháromság tiszteletére. IV. Henrik angol király átvette ezt a szokást, és az őt követő III. Edward pedig ezt a három liliomot címere első "negyedébe" helyezve kívánta a leg egyértelműbben kifejezni francia trónigényét. Az időben is korábbi magyar Anjou-címerekben így nemegyszer még több liliom látható.

2. Kép: Az angyal ajándéka Chlodvignak. Forrás: Bedford Book of Hours (c. 1423).

3. Kép: Anjou tartomány térképe a modern francia megyerendszerre vetítve.

4. Kép: Illusztráció a tornasisak-forma és a fleur de lys kapcsolatára. (Forrás: Rapaics Raymund, i.m.)

5. Kép: Kr.e. VI. századból való, Ak Burun-ban felárt szkíta uralkodói aranysisak.

6. Kép: Két firenzei kép egymás mellett. Az egyik egy középkori fleur de lys ábrázolás. A másik egy élő ún. "nőszirom" (alias "isis") virág képe. (Forrás: Henry Correvon: Fleur des eaux et des marais; Neuchâtel (Suisse), 1961: Editions Delachaux & Niestle.) 

 

Összeállította: Pávay Tibor

II. A Reims-i katedrális üvegablaka

 

Ezt az elemet a kezdőlap hátterében láthatod! Az üvegablak a reims-i Miasszonyunk (franciául Notre Dame) katedrálisban található, Franciaország Champagne tartományában. Kr. u. 400 körül Nicasus püspök építtetett itt templomot, de a vandálok elpusztították. Később, 451-ben a hunok fosztogattak a településen. A katedrális a gótikus építészet talán legpompásabb és legmonumentálisabb alkotása. A hagyomány szerint a francia királyok koronázási ünnepségének adott helyet a középkortól. A katedrális helyén korábban egy másik templom állt, melyben a hagyomány szerint a Meroving I. Klodvig király (466-511) is megkeresztelkedett 496-ban. (A Merovingok dinasztiája a különféle frank államalakulatokban uralkodott az 5.-8. század között. Kortárs források gyakran „hosszú hajú királyok” névvel illetik őket; hosszú hajuknak a korban alighanem mágikus erőt tulajdonítottak. Az uralkodóház neve Merovech király nevéből ered - latin formájában Meroveus vagy Merovius), aki a száli frankok vezetője volt 447-től 458-ig. A ház felemelkedése I. Childerichez kötődik (458-481), aki legyőzte a vizigótokat, a szászokat és az alemannokat. Az ő fia volt I. Klodvig. Az utolsó Merovingot, III. Childeric 751-ig uralkodott.)

I. Klodvig megkeresztelkedése nagy jelentőségű esemény volt, hiszen szemben más germán népek (vizigótok, vandálok) királyaival, nem az ariánus hitet választotta, hanem az Athanasius-féle katolicizmust. (Arius - a 4. században Alexandria püspöke - utódjával, Athanasius-sal szemben tagadta, hogy az istenfiú egylényegű lenne az atyával. 325-ben az I. niceai zsinaton Arianus tanát elvetették, de hitelve sok követőre lelt a történelem folyamán.) Klodvig döntésének eredményeként megerősödött a kapcsolat a germán hódítók és a római katolikus hiten lévő meghódítottak között - s a későbbiekben ez is remek történeti alapot adott majd a francia királyoknak önmagukat a "legkeresztényibb" királynak nevezni - s ezen jelentős esemény kellően megalapozta az itteni templomok (mint szent helyek) későbbi szakrális és politikai fontosságát is. (Igaz, ezzel Klodvig saját belső támogatottsága is nem kis mértékben gyengült a hittérítésnek nemigen örvendő előkelői okán). Ez a templom azonban 1210-ben leégett. Ennek alapjaira tervezte meg az új katedrálist Jean d'Orbais építész, s kezdték el felépíteni 1211-ben a kórust (építészeti szakkifejezés). Az építési munka 1233-ban abbamaradt, s végül a kórus építését 1241-ben fejezték be. A nyugati homlokzat építése 1252-ben kezdődött, és csak a 15. századra lett kész. A főhajó és a kórus összesen 139m hosszú. A főhajó szélessége 13 méter, magassága 35 méter. Az eredeti tervekben szereplő 7 toronyból végül a két nyugati épült fel.

Az 5. és 9. századi alapokon épült templom páratlan szépségű rózsaablakairól nevezetes, egyikük képe honlapunk bejelentkező oldalának hátteréül szolgál. A főhajót bevilágító ablakok vázát kontúrokként is funkcionáló, hajlított ólom rudak adják, melyek színes üvegből készült betéteket kaptak. A főként vörös, lila és kék színekben pompázó rózsa ablakokon beáradó csodás látvánnyal ajándékozza meg a szemlélőt. A reimsi székesegyház mind belső terével, mind külsejével a francia gótika legharmonikusabbnak mondott alkotása.

A reimsi gótikus katedrálist ha valaki megpillantja,  három magyar vonatkozás is eszébe ötölhet. Elsőként Gerbert püspök, ki némely forrás tanulsága szerint államalapítónknak, Szent Istvánnak a koronát küldötte, már II. Szilveszter pápaként. Az alacsony sorból kiemelkedő pap a korszak egyik nagy tudósa volt. Szent István királyunkról tett vallomásában elismeri Magyarország szerepét az európai országok sorában és István személyét rendkívül nagyra becsüli, Mint írja: "Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa. Ezért rendelkezésére bíztuk... az egyházaknak s népeiknek... igazgatását". A kortársait elkápráztató pápa óriási tudásával kitűnt a természettudományok több területén. Már fiatal pap korában reimsi és ravennai érseksége idején felfigyelt rá XIII. János pápa, és I. (Nagy) Ottó császár.

A katedrálisban a magyar utazó anyanyelvi ismertetőt vehet kezébe, ami igencsak szokatlan kedvesség francia templomok esetén. Az "Isten hozta kedves látogatóinkat ebben a katedrálisban: a Notre Dame Reimsben" megszólítással kezdődő ismertetőben bemutatásra kerülnek az ismertebb reimsi püspökök, St. Remi, Gerbert, St. Brunó, La Salle-i St. János. Gerbert ismertetésénél ezt olvashatjuk: "Aki II. Szilveszter néven pápa lett 1000-ben, és ő adományozta Szent Istvánnak az első magyar királynak a koronát 1001-ben".
A másik érdekes magyar vonatkozás,  hogy 1315-ben itt házasodott össze X. (Civakodó) Lajos francia királlyal a Nápolyból érkező Magyarországi Klemencia, akinek sírszobra a párizsi St. Denis bazilikában található. Erőszakos és nehéz természetű férje mellett - annyi Árpád-házi vért hordozó hercegnőhöz hasonlóan - férje mellett s annak halála után is állhatatos és példamutató életet élt. Anjou Károly Róbert királyunk leánytestvére itt nyújtotta tehát kezét X. (Hulot) Lajosnak és lett így Franciaország királynője. (A szorosabb magyar-francia kapcsolatok egyebekben korábbra datálhatóak, az udvari-lovagi kultúrát megalapozó III. Béla (ur. 1172-1196) idejére, ki Margit francia hercegnőt (1157-1197), VII. Lajos francia király és Kasztíliai Konstancia lányát 1186-ban vette el. S kinek előző házasságából származó fia, a Szentföldi tetteiről s vakmerőségéről igencsak neves Châtillon Rajnáld keresztes lovag unokája, Imre magyar király (ur. 1196-1204) bizony a kor legnevesebb trubadúrjait, Gaucelm Faidit-et és Peire Vidal-t is udvarában látta vendégül, a sajnos fennmaradt forrás hiányában egyértelműen nem igazolható magyar lovagi költészetnek legalább lehetőség-feltételeit megteremtve.) 

A harmadik vonatkozás már reformkori: egy ifjú katonatiszt - Eszterházy Pál rendkívüli követ kamarásaként - jelen volt X. Károly koronázásán e történelmi falak között. A koronázás napja: 1825. május 29. A tiszt neve: gróf Széchenyi István.

 

Ajánlott irodalom :

- Entz Géza: Gótika (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata)

- Brigit Beyer, Barbara Borngasser, Rolf Toman (szerk.): Gótikus Stílus - Építészet Szobrászat Festészet (Vince Kiadó, 2007)

- Művészettörténeti ABC (Akadémia Kiadó)

 

Képek jegyzéke (lefelé haladva):

7. Kép: A reims-i katedrális egyik gyönyörű üvegablaka - belső kép.

8. Kép: Domenico Quaglio (1787-1837) festménye az épületről. Jól kivehető annak monumentalitása.

9. Kép: A nyugati front faragványai.

10. Kép: Az I. világháborúban Reims városát lerombolták. A katedrálist is találat érte. A károk kijavítása komoly munkát igényelt. Forrás: Collier's New Photographic History of the World's War (1919), 86. o.

11. Kép: A reims-i Notre Dame katedrális ma.

12. Kép: A híres gótikus rózsaablak és néhány belső szobor. A gótikus képzőművészet egyik jelentős ága volt az üvegfestészet (Középkori mintájú üvegfestéssel az A.U.L.E. hölgy tagjai is foglalkoznak Virág Katalin vezetésével, remekbe szabott címerkép-festményeik megtekinthetőek élőben az egyesületi székhelyen, időszakos kiállításokon a Kismacsi Közösségi Házban, valamint hamarosan a honlapon is helyet kapnak majd!) A gótikus templomépítészet törekvése – hogy a bevilágítást fokozza és ezért növelje az ablaknyílásokat – vezet a műfaj virágzásához. A hatalmas ablaknyílásokat színes üvegelemekből, ólompálcákkal összefogott, mozaikszerűen összeállított, vallásos tárgyú nagy méretű képek, ill. dekoratív üvegfelületek zárják el. A sokszínű üvegen át beeső fény a belső térben különlegesen szép hatású. A gótikus üvegfestészet kevés számú, világosan körvonalazott figurára korlátozódott. A kifejezőerőt a leegyszerűsített gesztusok biztosítják.

 

Összeállította: Pávay Tibor

III. Miniatúra udvarhölgyekről a Manesse-kódexben

 

Ezt az elemet a kezdőlap legtetején láthatod! A Manesse Kódex (Zürich), avagy a Nagy Heidelbergi Daloskönyv (Große heidelberger Liederhandschrift) a középkori címerművészet legszebb példái közé tartozik. Művészettörténeti értéke óriási. A német minnesängerek (azaz az udvari szerelmi ethoszról - a Minne-ről - verselő, éneklő lovagköltők) műveinek legteljesebb gyűjteménye. Feltételezett megbízója után nevezik Manesse-kéziratnak is. A kézirat valamikor a 13. század végén-14. század elején jött létre. A mű a középkori német líra, valamennyi szerzőjének teljes munkásságát kívánta összefoglalni. A művek elé egész oldalas fiktív portrékat (a délfrancia trubadúr vidák párjai ezek) állított. 140 minnesänger költeményét és 137 színes képet tartalmaz. 120 lapon címerek és tíz sisakdísz látható. A minnesängerek címerei mellett megtalálhatók benne egyes dél-németországi és osztrák hercegek, grófok, bárók, és polgárok címerei is.
A kéziratnak, mely korábban Párizsi kéziratként is ismert volt, kalandos a története. A 16. század végén a von Hohensax család hagyatékában volt, akik a pfalzi választófejedelemtől vették kölcsön. 1607-ben a kézirat visszatért Heidelbergbe. Amikor a várost Tilly, császári tábornok csapatai foglalták el, a mű Párizsba került és 1656-ban Dupuy, királyi könyvtáros birtokában bukkant fel. A kézirat visszaszerzésére 1815, 1823 és 1871 során több kísérlet is történt, de ezek sikertelenek maradtak. Végül 1888-ban Trübner, strasburgi könyvkereskedőnek sikerült 26 ezer font értékű régi francia kéziratokért elcserélnie. 1888. április 10-én a kézirat visszatért Heidelbergbe és az egyetemi könyvtár „Codex Palatinus germ. No. 848“ címen vette fel a katalógusába. Egy 1600 körül létrejött másolata a párizsi Nemzeti Könyvtárban található.

A kéziratban szereplő több középfelnémet lovagi költeményt (Pld. Meinlog von Sevelingen-től) jómagam fordítottam (avagy én jobban szeretem ezen fordításokat trubadúr mintára confractio-nak nevezni hiszen énekelhető dalt s nem verset igyekszem fordítani) le az Aulae Cantus számára, nagynéném, Pávay Márta nyelvtanár szakmai segítségével. Néhány Kürenberg strófában írt dunamenti német lovagi költeményt, melyet bár éneklésre4 szántak de nem maradt fennt dallama, meg is zenésítettem, s ezek az Aulae Cantus (az A.U.L.E. régizenei formációja) repertoárját bővítik. Erről részletesebben majd a honlapon is olvashatsz.

Hihetetlenül becsülendő s józan módon a (az Országos Széchenyi Könyvtárnak lenne mit tanulnia ebből e téren meglátásom szerint) a Heidelbergi Egyetemi Könyvtár jóvoltából a teljes kódex bescannelve elérhető a következő címről: http://digi.ub.uni-heidelberg.de/diglit/cpg848/  (Universitätsbibliothek Heidelberg, Cod. Pal. germ. 848.) A dalokon, buhurt-ábrázolásokon, lovagi felszereléseken és udvari ruhákon túl rengeteg középkori eszköz hiteles ábrázolására lelhetünk. Ezek közül az A.U.L.E. pld. rekonstruált kísérleti jelleggelegy bőrtömlőt is, hogy a nehéz nyári napokon, több napos bemutatók alatt akár páncélban is legyen lehetőségünk vízzel (avagy esténként jófajta vörösborral) csillapítani szomjunkat!

 

Ajánlott irodalom :

- Énekelj Aranymadár - Német Lovagköltők Antológiája. Európa Kiadó, Bp., 1960

- Fakszimile kiadása: Vollständiges Faksimile des Codex Palatinus Germanicus 848 der Universitätsbibliothek Heidelberg. Frankfurt a. M., 1975-1981.

- Pintér Mária: Régi Könyvek és Kéziratok - Tanulmánygyűjtemény. (Népművelési propaganda iroda – Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és módszertani központ). Letölthető az A.U.L.E. honlapjáról az OSzK jóvoltából (vagyis 1-1 a kritika és a köszönet aránya): Régi Könyvek és Kéziratok

 

Képek jegyzéke (lefelé haladva):

13. Kép: A Manesse Kódex 52r lapjának felhasználásával készült díszítő motívum a honlapunkon.

14. Kép: A kódex eredeti 52r oldala, mely Walther von Klingen (1240-1286) minnesangert ábrázolja lovagi viadal közben. Odafent az udvarhölgyek választott lovagjukat biztatják, ill. aggodalmas szívvel nézik összecsapásukat.

14. Kép: Ulrich vov Lichtenstein a 237r oldalon nevezetes sisakdíszével, alighanem ugyancsak nevezetes európai körútja közepette... de erről máshol majd még olvashatsz ha átböngészed honlapunkat! Ő volt a Frauenndienst (Hölgyszolgálat) c. önéletrajzi ihletésű könyv szerzője, s ezen hölgyek iránti lovagi szolgálat német mintájának elméleti összegzője.

15. Kép: Klingsor von Ungarland (vagyis Magyarföldi Klingsor!) a kódex 219v oldalán. Ezen adat jelentősége legalább olyan horderejű a magyar udvari kultúra meglétének sokat vitatott bizonyítása szempontjából, mint az ugyancsak kevéssé hivatkozott Magyarföldi Urre lovag szerepeltetése a Kerekasztal Lovagjai között Sir Thomas Malory-nél. Klingsor von Ungarland legendás (valóban az!) és varázsos alakjáról, valamint a Wartburg-i dalnokversenyről majd garantáltan olvashatsz még máshol, honlapunkat böngészve!

 

Összeállította: Pávay Tibor

IV. Középkori Zászlók

 

Ezen elemeket a kezdőlap tetején láthatod, a Manesse kódexből származó árkádokról alálhullva! A lobogó egyesületi zászlóról a honlapon a legördülő zászlós menürendszerben az A.U.L.E.-Név jelképek al-menüben olvashat részletesebben. Itt csak a nyelvválasztó oldalon megjelenő középkori országzászlókra térünk ki.  Kezdjük azzal, hogy nagyon nem volt egyszerű kikutatni a zászlók hiteles középkori (egészen pontosan 14. századi!) formáit. Ráadásul azok jelképrendszerét kihangsúlyozva és mégis egyértelműségre törekedve szerepeltetni őket a nyelvválasztó oldalon (már az angolt és a franciát leszámítva). A zászlók történeti formáival, jelképrendszerével s azok szintaktikai szabályaival ill. szemantikai sokszínűségével a vexikológia foglalkozik, mely a történészet egyik segédtudománya, s leginkább a heraldika alá szokták rendelni. Nos, magyarul átfogó vexikológiai munka nem született, s elsősorban csak a honi zászlótörténet került érdemben feldolgozásra. Habár hasonló szimbólumokat már a legelső civilizációk is használtak, a zászló relatíve modern megjelenésének körülményei a mai napig vita tárgyát képezik. Sokan Kínára gondolnak, míg mások a Római Birodalomban használt vexillumot tartják a mai zászlók ősének. Ti. eredetileg nem zászlókat használtak a római légiók jelzésre sem, hanem más eszközöket, mint például a sast Augustus X. légiójánál.
A középkorban a zászlókat leginkább a csapattestek (Magyarországon a bandériumokat - az olasz: banderia „zászló” szóból - éppen Károly Róbert vezette be, bár vita tárgya, mennyire volt elterjedt s pontosan kikhez is köthető, de erre most nem térhetünk ki), kompániák (mint pld. az "Alba Societas", melyben a történeti Toldi Miklós is vitézkedett s mely igaz csak részben, de egy páncéltechnikai újítás mellett a zászlók színéről is nyerte nevét) ill. a vezetők (merthogy külön lovagi kopjazászló is létezett, mint azt a Képes Krónikában is láthatjuk - s egyesületünk udvarhölgyei jóvoltából udvari lovagjaink mindegyike saját, kézzel varrott korhű címeres kopja-zászlóval bír!) megkülönböztetésére használtak. Európában a lovagok, Japánban a szamurájok, Kínában a tábornokok. Kolumbusz Kristóf felfedezéseinek idejétől szokás (és később törvényi előírás) volt a hajók nemzetiségét zászlóval jelölni. Ezek a mai nemzeti zászlók és hajózási zászlók elődjei. Ma is zászlókat használnak a nemzetközi tengeri kommunikációban. A 17. század végétől a lovagok helyét egyre inkább átvették a szervezett hadseregek, és a zászlók már nem csak a nemzetiséget, hanem a csapatot is jelölték. Ezután a zászló megszerzése egyet jelentett a győzelemmel... de ennyi elég itt a modern történetről, lássuk e négy középkori zászlót!

Az itáliai zászlót azért volt nehéz összeállítani, mert egységes Olaszország nem létezett a középkorban! Most Itália széttagoltságában és annak történetében nem elveszve, végül is a középkori két párhuzamos (!) Szicíliai Királyság, az Angevin (Anjou-házi) Nápolyi Királyság é "másik" (magyarázatát ld. mindjárt) Szicíliai, avagy Trinacria Királyság zászlaját kombináltam össze eggyé, didaktikai okokból azt hiszem igen sikeresen. A problémát érzékeltetendő: a Nápolyi Királyság hivatalosan nem létező királyság volt (!), mely a Szicíliai Királyság részét képezte és ennek az Appennini-félszigeten levő területeit foglalta magába. A szicíliai vecsernye után ti., 1282-ben Szicília szigete kinyilvánította függetlenségét a Szicíliai Királysággal szemben (!). A király, I. Anjou Károly kénytelen volt elhagyni a palermói udvart, miután vereséget szenvedett I. Aragóniai Péter hadaitól. I. Károly királyi udvarát így Nápolyban rendezte be és megalapította a Nápolyi Királyságot, viszont igényt tartott Szicíliára is, így mindkét királyság hivatalosan a Szicíliai Királyság név alatt volt ismert. (Ezért szoktak a két szicíliai királyságról beszélni a források.) A Nápolyi Királyság megnevezést csak megkülönböztetésként, nem hivatalosan használták. A nápolyi Anjouk hivatalosan 1373-ig hadban álltak a palermói Aragóniai-házi uralkodókkal, amikor I. Johanna királynő lemondott a sziget követeléséről. Az első Nápolyi Királyság felszámolásában I. Johannának volt nagy szerepe... de ebben most ne merüljünk el. Lényeg, hogy 1373-ig, vagyis a 14. század nagy részében ez a zászló jelképezte a Nápolyi (avagy a Szicília nélküli Szicíliai-) Királyságot... (Az Anjou Nápolyi Királyságot egyebekben majd az Aragóniai, a Bourbon, majd a Napóleoni Nápolyi Királyság követi, hogy végül 1816-ban újra egyesüljön a két szicíliai királyság, a nyakatekert Két Szicília Királysága néven, csak hogy tovább egyszerűsödjön a helyzet az olasz történelmet kedvelők számára...) A zászló Anjou liliomos részének tehát ez a magyarázata.

S akkor hogyan is áll a helyzet a Szicíliai Királysággal, melyhez 1138-1282 között Nápoly is hozzátartozott? A Szicíliai Királyságot 1130-ban alapította II. Roger. A királyság Szicília szigetét valamint Dél-Olaszország nagy részét foglalta magába, illetve Málta szigeteit. A királyi címet több esetben is külföldi uralkodók viselték (spanyol királyok, német-római császárok). A királyság 1816-ig létezett (a fentebb részletezett nápolyi hiátussal) ezen megnevezés alatt, amikor is egyesült a belőle korábban kivált Nápolyi Királysággal, létrehozva Két Szicília Királyságát. (De ez utóbbi már csak 1861-ig létezett, a modern Olaszország megalapításáig...) A középkorban elébb a normannok, majd a Hohenstauffenek uralkodtak benne. A pápa és a Hohenstauffenek közötti nézeteltérések vezettek az 1266-os Anjou-invázióhoz, melynek következtében I. Anjou Károly került a trónra. A francia uralom és a nagy adóterhek ellen 1282-ben felkelés tört ki, melyet szicíliai vecsernye néven ismernek. Ennek következtében III. Aragóniai Péter sikeres hadjáratának köszönhetően meghódította a királyságot. A felkelésnek 1302-ben, a Caltabellottai béke vetett véget, melynek következtében a királyság két részre szakadt, mindkettőnek neve hivatalosan Szicíliai Királyság lett. (Hurrá.) A Szicíliát magába foglaló királyságot Trinacria Királyságaként emlegették, míg a Dél-Itáliát (Mezzogiorno) magába foglaló kontinentális részt Nápolyi Királyságként. A palermói trónra III. Frigyes került, míg a nápolyira II. Károly. Szicíliában 1409-ig az Aragóniai-ház uralkodott. (A Nápolyi Királyságot pedig az Anjouk irányították.) A zászló másik része tehát ezen Trinacria- (avagy másik Szicíliai-) királyság zászlaja látható, mely a Szicíliát uraló Aragón-házi uralkodók címerét mintázta. (Az ő címerük is osztott ugye, egyként szerepeltetendő az ibériai vörös-arany Aragón-házi csíkokat és a Hohenstaufen német sast.)

És ha már idáig eljutott az olvasásban kedves olvasóm, úgy biztos kíváncsi lenne a szicíliai vecsernye történetére is - melyhez a modern maffia kialakulását ill. elnevezését is kötni szokták... de nem, erről majd máshol írok a honlapon! S hogy miért pont Nápoly és Szicília zászlaját kombináltam egybe? Hát, mert ennek a két államnak magyar vonatkozásai is vannak a 14. században. S erről pedig majd a Lajos király Nápolyi hadjáratait megéneklő históriás énekünkből tájékozódhat az érdeklődő az Aulae Cantus jóvoltából a honlapról!

Térjünk hát át a német címerre. Nos, a helyzet itt kissé egyszerűbb, bár a középkorban természetesen nem létezett Német-ország - helyette Német-Római Birodalomról (pontosabban a "Szent Római Birodalomról") beszélhetünk (latinul: Sacrum Romanum Imperium; németül: Heiliges Römisches Reich; hivatalos neve 1448-tól a Német Nemzet Szent Római Birodalma (Sacrum Romanum Imperium Nationis Germanicae). (Ti. a német nyelv és a német „nemzeti érzés” (das deutsche Volk) már több mint ezer éve létezik az ókori germán törzsek Rómával szemben kialakult törzsi összetartozás-tudata, vagyis a római "Germánia" folyományaként, de az egységes német nemzetállam csak 1871-ben jött létre, amikor megszületett a Poroszország vezette Német Birodalom. Ez volt a második német Reich, a szó jelentése birodalom. Az első német Reich, más néven a Német-római Birodalom a Frank Birodalom 843-as felosztásakor jött létre (amelyet Nagy Károly alapított 800. december 25-én), és különböző formákban egészen 1806-ig létezett, amikor is a napóleoni háborúk egyik eredményeként felbomlott. Története során a császári hatalom gyengült, egyre nőtt a fejedelmek önállósága, akik közül a hét leghatalmasabb (a választófejedelmek) választották a császárt. Snitt.)
Nos ez a Birodalom Itáliához hasonlóan igencsak széttagolt volt - több királyság, hercegség tartozott bele, melyek nemegyszer egyazon birodalmon belül is egymással harcban álltak... vagyis a királyok felett elvben a császár uralkodott. (S nemegyszer az egyház feletti uralomra is tört, ez vezetett ugye az invesztitúra-harchoz, a pápaság-császárság jól ismert küzdelmeihez.) Hiszen a birodalmi eszme az ókori Római Birodalom emléke nyomán minden széttagoltság ellenére tovább élt, bár a kelet-nyugati egyházszakadás (schizma) következtében igazából Nyugat-Római Birodalomként funkcionált a birodalom. (A schizma, a kereszténység kettészakadása a XI. sz.-ban következett be nyugati (római katolikus) és keleti (görögkeleti ortodox v. pravoszláv) egyházakra. Az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás az eltérő kulturális fejlődési irány összeegyeztethetetlenségét fejezte ki a hittételek körüli vita burkában. A görögkeletiek Konstantinápoly (Bizánc) 1453-ban bekövetkezett török meghódítása után számos önálló, egymástól független ágra szakadtak. Közös vonásuk, hogy nem ismerik el a pápa vezető szerepét, ezért nincs egységes egyházi főhatóságuk, s nem ismerik el a szakadás után rendezett nyugati zsinatok határozatait sem. Ez a schizma nem összekeverendő az éppen a XIV. sz.-ban lezajló nyugati katolikus egyházszakadással, mely az Avignoni-római pápák párhuzamos székeléséhez vezetett, s melyről más helyen olvashatsz majd a honlapon!)
Nos, a szereltetett zászló jelképrendszerének megértéséhez szükséges volt mindeme tények felvázolása. Nagy Károly (alias Charle-Magne avagy Charlemagne) nemzeti szimbólumként használta a sast, leképzevén az ókori Római Birodalom császáraival való történeti folytonosságot. A XII. sz. előttről azonban nem tudunk arról, hogy a sast birodalmi jelképként használták volna a középkorban a nyugati császárok! Ez előtt nemzeti szimbólumként tűnik fel néha, de csak természetes színeiben. A jelkép legelső alkalmazása a Birodalom reprezentásaként egy 1171-1190 közöttire datált Maastricht-i (ma Hollandia része) érmén található, egyfejű sas formájában. (De a sast nemcsak a birodalom császárai, hanem több szabad város, előkelő, és nemesi família is használta már a 13-14. sz-ban.) Általában úgy tartják (több helyen is olvasható), hogy egyfejű birodalmi sast használtak a német császárok a XV. század előtt... ám ez nem igaz! Már 1250-ben Matthew of Paris (alias Párizsi Mátyás) kétfejű sast használ II. Frigyes címerében. Az elkövetkező 180 évben gyakorlatilag párhuzamosan használják váltakozva az egy és kétfejű változatot. Ám tendenciájában (előfordulási gyakoriság) megfigyelhető, hogy a császár többnyire a kétfejű változatot, míg a királyok az egyfejű sast szerepeltetik. Ennek jelentőségét a kétfejű sas mint heraldikai szimbólumból érthetjük meg.

Bár maga a kétfejű sas (bicephalous) szimbóluma nem bizánci eredetű, és sokkal korábbról (már a hettiták korából) is ismeretesek ábrázolásai, végleges európai jelentéstartalma Bizáncban rögzült. Eszerint a két fej jelképezi egyrészt a világi és a szakrális hatalmat egyként (hiszen a bizánci császárok szakrális uralkodóként trónoltak s igyekeztek a keleti egyházat is irányítani nyugati társaikhoz hasonlóan). Másrészt az egyházszakadást követően a kelet és a nyugat felé néző fej azt fejezte ki, hogy a bizánci császár mindkét rész legitim uralkodójának tartotta magát. Nanám hogy a 13. században a német császárok is átveszik használatát... (S később több országban is elterjed használata.)

A nyugati birodalmi sas színei (arany alapon fekete sas) eredete nem egyértelmű, talán a Staufen-ekhez kötődik, hiszen a 13. században, mikortól állandósultak máig használtan ezen alapszínek, ők uralkodtak. A lábak vörösre festéséről az első adat a 14. századból való a Zürich-i címekönyvből, de ekkor még nem volt elterjedt, ahogy a nyelv vörösre fetésére is kevés adat áll rendelkezésre (a csőr pedig csak a 18. századtól vörös), így ezeket nem szerepeltettem a zászlón.

Az angol címeren a három arany (gules) oroszlánt I. (Oroszlánszívű) Richárd (1157-1199) idejétől használják. Mióta Skócia, Észak-Írország és Wales is Nagy-Britannia része, természetesen már csak az össznemzeti-címerben tűnik fel. A középkorban egyebekben az ezüst alapon vörös Szent György kereszt szolgált nemzeti zászlóként, a vörös alapon arany oroszlánok pedig amolyan királyi nemzeti címerként. Én azonban az oroszlános címert tettem a zászlóra, mivel ez ugyanolyan egyértelmű Angol királyság-jelölő jelkép, s általa így jobban megérthető, miként is építik be idővel a francia liliomokat is címerükbe az angol uralkodók a 100 éves háború apropóján...

A francia zászló liliomjairól fentébb részletesen olvashatsz. A kék alapon arany liliomokat a magyar Anjou-k is használták címerosztásukban, a másik félen az árpád sávokat szereltetve. Franciaország zászlajaként egyebekben ugyanilyen indokolt lehetett volna a Saint Denis-i Oriflamme-t, vagyis a franciák szent zászlaját szerepeltetni. De ugyancsak didaktikus okokból (s a magyar címervonatkozásra való tekintettel) végül is a liliomos címer zászlón való szerepeltetése mellett döntöttem. (Ilyen formában egyebekben zászlón is elterjedt volt használata.)  

Ajánlott irodalom :

- Mi Micsoda! - Zászlók és lobogók (Tessloff és Babilon Kiadói Kft., 2008)

- Smith, Whitney: Flags Through the Ages and Across the World (McGraw-Hill, 1976)

- Történelmi Magyar Zászlók (weboldalak): http://www.geocities.com/zaszlok/hazateres/tortenel.html ; http://www.geocities.com/zaszlok/Muzeum/?20065 ; http://net.jogtar.hu/jr/gen/getdoc2.cgi?dbnum=1&docid=A0400105.TV (XII. fejezet)

 

Képek jegyzéke (lefelé haladva):

16. Kép: A középkori Itáliából a Két Szicíliai Királyság zászlaja egy zászló keretén belül ábrázolva.

17. Kép: Középkori Német-Római Császári Zászló.

18. Kép: Középkori Angol címer zászlón ábrázolva.

19. Kép: Középkori Francia Zászló.

20. Kép: A Német-Római Birodalmat alkotó középkori államok címerei egyben ábrázolva. Forrás: Heraldik aus 9 Jahrhunderten - zur Geschichte des Familienwappens.

21. Kép: II. Frigyes császár címerábrázolása 1250-ből, Matthew of Paris-tól.

22. Kép: Korai hettita Bicephalous-ábrázolás egy sziklatömbön a törökországi Alaja Huyuk (alias 'Alaca Höyük')-ből.

23. Kép: A Saint Dennis-ben őrzött Oriflamme, a franciák szent zászlaja. Ennek tartása közben veszett oda Geoffroi de Charny neves francia lovag (egy általunk lefordítani s majdan kiadni kívánt praktikus lovagi kézirat szerzője, egyben a tiszavirág-életű Csillag Lovagrend nagymestere, melyről alább olvashatsz) is az 1356-os Poitiers-i csatában.

 

Összeállította: Pávay Tibor

V. Nagy Lajos udvari lovagjaival a Képes Krónikában

 

Ezt az elemet a kezdőlap közepén láthatod! A XIV. században készült Képes Krónika kezdő oldaláról való ez a kép. Középen a kódex írását elrendelő Nagy Lajos király (1326-1382; hazánkban uralkodott 1342-1382; lengyel király 1370-1382), jobb oldalán nyugati fegyverzetű udvari lovagjai (aulae regiae miles - kikről bővebben olvashatsz az AULE-Név-jelképek menüben, hiszen egyesületünk önelnevezésével nekik állít emléket), bal oldalán keleti fegyverzetű udvari kunjai (cumanus).

Ez a kép jól illusztrálja a magyar haderő kettősségét, a keleti-nyugati kettős harcmodor meglétét. Ez alapján a kutatók beszélnek átmeneti lovasságról, félnehéz lovasságról, stb. - mondván hogy egyedülálló, hogy egy nehézvértes lovag netán íjat is használjon - ám az aligha tagadható, hogy a magyar udvari lovagság esetében európai színvonalú elit lovagi rétegről beszélhetünk. (A műveltségi viszonyok tekintetében is szerintem - és még sok kutató szerint - de ezen arisztokratikus udvari regiszter megítélése a kutatásban ambivalens, révén a fennmaradt források csak töredékes képet mutatnak, sajnos. Erről majd még részletesebben olvashatsz honlapunkon!) A Krónika miniatúrái rengeteget elárulnak a kor fegyverzetéről, hadviseléséről, ám ehhez gondos tanulmányozás szükséges - nem elég átsiklani a képek felett avagy a polcon tartani a hasonmás kiadást! (Épp nemrég egy íjászboltban az egyik "tudor" kijelentette hogy mire fel a történeti íjászat, azt se tudjuk milyen volt akkoriban az íj... mondta ezt úgy, hogy széles körű műveltséggel bíró ember ki természetesen tud a Képes Krónikáról, de aligha vette a fáradtságot, hogy egyenként átlapozza-átolvassa. A felületes műveltség sokszor megtévesztőbb és rosszabb, mint a tudatlanság - persze a szavakat jól forgató "lehengerlő" emberek ezzel mindennap élnek. Mi az egyesületben szeretünk tanulni, valódi műveltségre szert tenni mert a hagyomány megismerése számunkra örömet okoz és nem kényszer; valamint természetesen készséggel elismerjük ha valamely területen tudásunk nem elégséges; és szükség esetén minden kapcsolódó témában képesek és alkalomadtán készek vagyunk valódi elmélyülésre.)

A Képes Krónikát a budapesti Országos Széchényi könyvtárban őrzik Clmae 404. jelzeten. A XV. században még Magyarországon volt, Mátyás király udvarában (ur. 1458-1490), ám a XVI. századtól kezdve a bécsi Udvari (majd Osztrák Nemzeti) Könyvtár állományához tartozott, ezért korábban Bécsi Képes Krónikának nevezték. Az 1932-ben megkötött velencei kultúregyezmény nyomán, 1934-ben került vissza Magyarországra. A Nekcsei Biblia és a Magyar Anjou Legendárium mellet legbecsesebb kézzel illuminált művészettörténeti emlékünk a XIV. századból. Magától értetődően mindhárom kódex fascimile kiadása kikölcsönözhető Udvari Könyvtárunkból a tagok számára - ill. megtekinthető az egyesületi székhelyen már apródi fokozattal is! A Képes Krónikáról részletesebben az A.U.L.E. könyvajánló oldal művészettörténeti aloldalán olvashatsz, alig két kattintásnyira.

 

Ajánlott irodalom :

- Kristó Gyula: Az Anjou Kor háborúi (Zrínyi Kiadó, 1988)

- Képes Krónika. Hasonmás kiadás. I-II. kötet. Budapest: Magyar Helikon, 1964. (1. kötet: Képes Krónika. 146p.; 2. kötet: Dercsényi Dezső: A Képes Krónika és kora. Csapodiné Gárdonyi Klára: A Képes Krónika miniatúrái. A Krónika latin szövege. Sajtó alá rendezte Mezey László. A Krónika magyar szövege. Fordította Geréb László. 201 p.) - Figyelem! A legújabb Szántai Lajos-Papp János féle kiadás (és a benne szereplő zavaros asztrológiai-ősmagyar-hun-kitalált középkor, stb. paratudományos magyarázatok) megtévesztő információkat tartalmazhat, amennyiben nincs összevetési alapja az embernek, így nem ajánlott, legfeljebb a hasonmás részét használni! Ellenben mindenkinek ajánlott a miniatúrák letöltése és gépre mentése kisebb vagy nagyobb felbontásban a következő helyről: http://konyv-e.hu/pdf/Chronica.pdf (kisebb felbontás); http://konyv-e.hu/pdf/Chronica_Picta.pdf (szuper felbontás!) Vagyis 2:1 az OSzK javára - minden korábbi kritikám visszavontam!
- Középkori kódexek - oktatási segédlet (online kiadja a Közép-Európai Egyetem Medievisztika Tanszéke): http://web.ceu.hu/medstud/manual/MMMhu/ (ill. letölthető csomagolva is:   http://web.ceu.hu/medstud/manual/MMMhu/mmmhu.zip )

 

Képek jegyzéke (lefelé haladva):

24. Kép: A Képes Krónika nyitó miniatúrája.

 

Összeállította: Pávay Tibor

VI. A francia Csillag Rend (Ordre de l'Étoile)

 

Ezen elem háttere a kezdőlap alsó keretében jelenik meg! A Csillag rendet (Ordre de l'Étoile) II. Jó János (Jean le Bon) francia király (ur. 1350-1364) alapította 1351-ben. Alighanem a csatorna túl partján, a rivális Angol Királyságban III. Edward által 1350-ben életre hívott királyi Térdszalag-rend (Order of the Garter) ellensúlyozására.

A Csillagrend jelképe egy óriási fekete nyolcágú csillag, közepén arany ötágú csillaggal (sokáig jómagam címerében is szerepelt). Ez volt az első hitelesen dokumentált (tehát immáron nem mítikus) francia lovagrend, melynek az A.U.L.E.-ban sokszor hivatkozott  Geoffroi De Charny (kinek 14. századi lovagi kéziratából származik fordításom nyomán egyesületi lovaggá avatási szertartásunk is, Ramon Lull ugyancsak lefordított s kiadott, a honlapról megvásárolható könyve, valamint egy anonym középkori költemény mellett) is tagja volt. Charny több dologról is nevezetes: felmenői templomosok voltak, egyikük éppen az utolsó templomos nagymesterrel, James of Molay-el halt máglyahalált (ld. ehhez a British Library-ban őrzött Chroniques de France ou de St. Denis, R.N.: c2183-10; Shelfmark: Royal 20 C. VII. Page Folio Number: f.48). Charny volt az első ismert tulajdonosa a Torinói Lepelnek (!), a világ talán legszentebb s ma is legtöbb vitát kiváltó ereklyéjének is. A XIV. sz.-i Csillagrend létezése históriailag bizonyított, de mindössze 5 évig (!) létezett. Az ok: a rend szabályzatában benne foglaltatott, hogy csatában a lovagrend tagjai nem hátrálhatnak meg egy adott távolságnál (ősi francia mértékegységben megadva 100 arpent; nagyjából 32 m) többet. Ezt annyira komolyan vették, hogy a lovagrend nagy része elhalálozott a Mauron-i vesztes csatában – a többiek (köztük Charny is az Oriflame-mel, a franciák szent zászlajával a kezében) a vesztes Poitiers-i ütközetben esett el 1356-ban. A rend jelmondata a következő volt: „monstrant regibus astra viam” – vagyis „A királyok útját a csillag mutatja.”

Ha már a középkori monarchikus lovagrendeknél tartunk, meg kell említeni, hogy a lovagrendek többsége ma már nem létezik, ill. nem jogfolytonos. Kivétel ez alól pld. a Térdszalagrend, melynek folytonosságában nem állt be törés, s ma is egy alkotmányos monarchiában működik. A Csillagrendet is igyekeztek már újjáéleszteni (francia civil szervezetként, felsőoktatási célokkal), vagy épp az ugyancsak a 14. században kiirtott Templomos Rendet. Ám hangsúlyozni kell, hogy mindezek olyan civil kezdeményezések, melyeknek magához a történeti lovagrendhez semmiféle közük és különösen jogutódlási alapjuk nincs! (Ezzel a józanabb szervezetek nagyon ritkán tisztában is vannak.)

Példának okáért az A.U.L.E. is egy lovagi hagyományápoló céllal létrejött civil szervezet, de eszünk ágában sincs azt mondani, hogy mi - az egyebekben valóban létezett - magyar Királyi Udvari Lovagság, az Aulae Regiae Milesek jogfolytonos utódjai lennénk - mi emlékeiket, lovagi hagyományaikat ápoljuk s kutatjuk komoly alapossággal, s éppen a történeti igazságot és autentikumot sértenénk és járatnánk le azzal, ha hamis módon mi is amolyan frivol posztmodern hetykeséggel s komolytalansággal csak úgy, mert jól hangzik s jól storyzható a lányok előtt, valós udvari lovagoknak tartanánk magunkat! Hiszen Magyarország ma nem monarchia, nincs király, ki lovagi címet adományozhatna (s reméljük soha nem is lesz már).

Ez a honi haditornász betegség - ti. a felelőtlen beképzeltség - tapasztalatunk szerint sajnos a történelmi hagyományok devalválódását eredményezi, ahelyett hogy azok valós megismerését, ill. eredeti kultúr-tartalmának, hagyományainak terjesztését segítené elő. Épp ezért az A.U.L.E. sem anakronista lovagrendnek, sem haditornásznak nem vallja magát!

Kishazánkban két szomorú példa álljon itt tanulságként. Egyrészt a Szent György Lovagrend - melyből min. kettő verseng egymással úm. az autenticitásért. Szögezzük le - a Szent György Lovagrend mint valós lovagrend ma nem létezik - nem létezhet! Hiába a külső csinnadratta és az üzleti (vagy még rosszabb esetben homályos ideológiai okokból) meglovagolni kívánt pátosz! Akárhány Szent György Lovagrendet jegyeznek be kishazánkban, az mind civil szervezet, s így annak törtvényi hatálya alá esik! S ha civil szervezetnek is tekinti magát s nem lovagrendnek, akár valóban értékes tevékenységet is folytathat. De sajnos manapság az ilyen szervezetek inkább PR és haditorna céllal működnek - és sajnos nekünk is nagyon illúzióromboló volt (hát még mondjuk a közönségnek), ha pld. egy önmagát komolyan, valós lovagrendi tagnak gondoló (óh, szent együgyűség - de ez sajnos annál súlyosabb) személy pld. félrészegen kiabálgat és dülőngél bemutató közben, vagy épp annyit sem tud a történeti lovagrendről, hogy az pontosan melyik században is alapíttatott... 

A másik példa gyermekdedebb, de ugyanolyan szomorú. Két srác egy haditorna csapatból johannita köpenyt csináltat magának. Hogy a lányoknak jobban tetszenek, a valós életben is lovagnak hívatják magukat a haditornacsapatban, s írnak egy levelet a karitatív lovagrendnek talán Máltára, hogy szeretnék velük felvenni a kapcsolatot, mert ők is a lovagrendhez tartozónak érzik magukat... s mikor nem jön válasz, meg beképzeltnek s arrogánsnak tartják a nemzetközi karitatív szervezetet.

S egy ráadás példa, hogy a posztmodern agyrémről hiteles képet kapjunk. Egy szerepjáték könyvben egy hangsúlyozottan s félreérthetetlenül kitalált lovagrend fiktív (és egy másik, kitalált, mágikus világban játszódó) történetén felbuzdulva a szervezetet (lovagrendet) néhány fiatal bejegyzi igyekszik Magyarországon. De most kapaszkodjunk meg - mert nem szerepjátékos céllal, hanem komolyan gondolt lovagrendként, azok fantasy elveit és történetét igyekezvén követni... No comment. Caput.

Még talán annyi, hogy ennyi erővel én meg Attila elit testőrségének tagja vagyok és hun vagyok. S mielőtt valaki elhessegetné ezt: erre is van példa! (Saját gyűjtés a doktori disszertációmhoz magyar kisegyházak köréből.)

 

Ajánlott irodalom (kivételesen négy alapművel):

- Grandes Chroniques de France, am. A Franciák Nagy Krónikája (készült Párizs, 14. század) - a Francia Nemzeti Könyvtár (Bibliothèque Nationale de France) jóvoltából megtekinthető teljes egészében a  http://www.bnf.fr/enluminures/manuscrits/aman5.htm oldalon.

- Boulton, D'A.J.D.: The Knights of the Crown: The Monarchical Orders of Knighthood in Later Medieval Europe 1325-1520 (Boydell Press; 2000)

- Pávay Tibor: Francia Mítikus Lovagrendek (a cikk elérhető és letölthető lesz a honlap Udvari Kódex menüpontjából!)

- Richard W. Kaeuper (szerk.), Elspeth Kennedy (ford.): The Book of Chivalry of Geoffroi de Charny: Text, Context, and Translation - The Middle Ages Series (University of Pennsylvania Press, 1996)

 

Képek jegyzéke (lefelé haladva):

25. Kép: A Csillag Lovagrend megalapítása 1351-ben II. (Jó) János (Jean le Bon) francia király (ur. 1350-1364) által. A képen jól látszik a nyolcágú csillag, a lovagrend jelképe. (S kevésbé a benne lévő, a miniatúráról lekopott lekopott arany ötágú csillag!) Forrás: Grandes Chroniques de France, am. A Franciák Nagy Krónikája (készült Párizs, 14. század) - a Francia Nemzeti Könyvtár (Bibliothèque Nationale de France) jóvoltából megtekinthető teljes egészében a  http://www.bnf.fr/enluminures/manuscrits/aman5.htm oldalon. BNF, FR 2813. fol. 394 (175 x 145 mm).

 

Összeállította: Pávay Tibor

VII. Hölgy az egyszarvúval - a Látás (La Dame à la licorne - La Vue)

 

Ezen elem az összes művelődéstörténeti információs aloldal háttérképeként szolgál! A hölgy az egyszarvúval egy Flandriában (gyapjú és selyemszálból) a XV. században szőtt, középkori faliszőnyegekből álló hat részes kompozíció. Az egyik leghíresebb és talán legszebb középkori falikárpit, melyet ma Párizsban őriznek.

Középkori falikárpitokkal várakban-kastélyokban találkozhatunk első sorban (ill. manapság múzeumokban). Egyrészt díszítő szerepük volt, másrészt a hideg ellen védtek. A szövés előtt általában eredeti méretben elkészítették a festményt, s utána szőtték meg szövőszéken: két henger között nyers színű fonál (felvevőszál), mely húrjai közé vezetik be a színes gyapjúfonalat egy színes minta alapján, majd a villával szorosan egymáshoz verik a szálakat, annyira, hogy ne látsszon a felvevőszál színe. Hogy könnyen szét lehessen választani minden második szálat, illetve könnyen lehessen váltani őket, nyüstöt használtak. Többnyire hátulról (fonák) készül, ezért előre sokszor egy tükröt tettek, hogy a szövő lássa a mintát. A formákat és a színeket egyenként is meg lehetett csinálni, nem kellett soronként haladnia a szövőnek. Nehezítette a szövést, hogy csak akkor lehet egyben látni az egészet, ha levágják a szövőszékről, addig a nagy része fel van tekerve a hengerekre és csak azt lehet látni, amin éppen dolgozik a készítő. Igazi művészet volt egy ilyen eszközt használni (egyik udvarhölgyünk tervezi majd egy ilyen eszköz beszerzését és próbaszövet készítését - ha érdekel a kezdeményezés és a történelem, vedd fel velünk a kapcsolatot bátran, szívesen látunk).

A falikárpitok többsége rengeteg művelődéstörténeti információt rejt a középkorról, tanulmányozásuk feltétlen ajánlott. A bayeux-i faliszőnyeg pld. (eredeti hossza 70m fölött volt, s közel 10 évig készült!) a 11. sz. végén készült igen hosszú, szőtt falikárpit, amely hímzett, színes képekben meséli el Anglia 1066-os normannok általi elfoglalását. (Rengeteget hivatkozott páncél és fegyvertörténészek körében is.) De kimondottan a gótikus falikárpit készítés művészete Franciaországból, Il de France hercegségből indul, így a falikárpit készítésnek Párizs lesz a központja. Az első ilyen technikával készült ismert falikárpit 1380 körül készült Franciaországban: „Angersi Apokalipszis” (5m magas és 21 m széles, 7 részből álló, vörös-kék alapú levehető falikárpit, mely János Jelenések könyvét dolgozza fel) néven ismerjük. Az angers-i várban tekinthető meg - és hihetetlen gyönyörű! (Mind a vár, mind az impozáns fényjátékkal megvilágított faliszőnyeg.) Erről a várról s a falikárpitról olvashatsz majd még más helyen a honlapon! (Angers ti. Anjou hercegség központja volt.)

A Hölgy az egyszarvúval (La Dame à la licorne) falikárpit a XV. században készült, a rajta szereplő címer alapján talán Jean le Viste - VII. Károly francia király (1403-1461) udvarának befolyásos nemese - támogatásával, ill. megrendelésére. A kompozíció az emberi érzékeket mutatja be igen érzékletes módon. Jelképrendszere nagyon izgalmas. A hat érzék: 1. Ízlelés (Le GoÛt); 2. Hallás (L'OuÏe); 3. Látás (La Vue); 4. Szaglás (L'Odorat; 5. Tapintás (Le Toucher); 6. A vágy - avagy a szív érzéke (Mon Seul Désir). Ez utóbbi rengeteg vitára adott már alapot a művészettörténészek körében. Kétségtelen ennek jelképrendszere a legösszetettebb, s legnehezebben felfejthető. (A képek eredeti sorrendje is vitatott, ha volt egyáltalán.)

Mindegyik kép háttere ún. mille-fleur (am. ezer virág), vagyis rengeteg fajta (főként mezei) virág vegyes kompozíciója kék vagy vörös alapon. (Az egyes virágok a középkorban mind saját, többrétegű szimbolikával bírtak!) A középponti fő alak (a Hölgy) mellett minden esetben jobbról egy oroszlán, balról egy unikornis látható - kik mintegy az udvarhölgy társai. Időnként egy szolgáló udvarhölgy is megjelenik a kompozícióban. Ezen túl a virágágyas hátterén különféle kis díszítő állatok figyelhetőek meg (mind-mind ugyancsak külön jelentéssel bír - gondoljunk csak az Ai Vist lo Lop című közkedvelt középkori okszitán dalra, mely magyar confractiomban s okszitán eredetiben egyaránt az Aulae Cantus repertoárjába tartozik - ebben is a farkason kívül megjelenik a nyúl és a róka; s bizony ennek eredeti jelentés-visszaadására a magyar confranctiot erősen interpretatíve kellett megalkotni, hiszen ma már ezen jelképek középkori jelentése idegen számunkra,.)

Az itt szereplő képen (a Látás) a Hölgy tükröt tart kezében, s a lábait finoman a Hölgy ölén nyugtató unikornis kedves tekintete köszön vissza abból. Az oroszlán a túloldalon a Le Viste família címerzászlaját tartja (három felkelő félhold, más értelmezés szerint francia croissant). A tükör ilyeténképpen való művészi használatára ritka de nem példanélküli.

A falikárpit egyébként a középkor után feledésbe merült, 1841-ben fedezte fel újra Prosper Mérimée a Boussac-i kastélyban. A helytelen tárolás következtében igencsak megromlott állapotban. George Sand regényíró műve hívta fel rá újra a nagyközönség figyelmét (tehát az irodalom hatása nem lebecsülendő). 1882 óta a jelenlegi helyén található kiállítva, a Cluny Középkori Múzeumban, Párizsban. Az ajánló irodalomjegyzékben is rálelhetünk egy, a falikárpit körül játszódó regényre, Tracy Chevalier tollából, mely immár magyar fordításban is elérhető s olvasható.

Ha szabad ennyi személyes megjegyzéssel élnem, Torday Alíz párizsi kutatóútját bemutató naplószerű könyve kedveltette meg velem először ezt a falikárpit-sorozatot. Ennek olvasását is mindenkinek ajánlom aki szereti a tartalmas, személyes hangvételű útikönyveket.
Meg kell még itt említeni a Vadászat az Unikornisra c. falikép kompozíciót is, mely a XV. sz. legvégén készült, s nem összekeverendő a Hölgy az Unikornissal c. faliszőnyeg-kompozícióval. Az ugyancsak híres Vadászat az Unikornisra ti. nem az érzékekről szól allegorikusan, de azt a legendát eleveníti meg, miszerint egy unikornist csak egy szűz lány tud meglovagolni (ill. jelen esetben megszelídíteni, befogni). Ezen falikárpitnak mind keresztény, mind pogány interpretációja ismert. (De nem szerepel rajta a legenda azon része, miszerint a szűz lány emlőiből táplálkozna az unikornis, s így lehetne őt befogni.)

Az unikornis mint címerállat szimbolikai jelentésére itt nem térhetünk ki részletesen - de van olyan értelmezés, miszerint az Unikornis Krisztus alteregója lenne, s a rá való kegyetlen vadászat ill. a szűz általi megszelídítése Krisztus szenvedéstörténetére, ill. Szűz Máriára utalna. Ezen jelképek kereszténység előtti szemantikája így formálódott újra keresztény köntösben.

 

Irodalomjegyzék:

- Chevalier, Tracy: A hölgy és az egyszarvú (Geopen Kiadó, 2004)

- Thomas P. Campbell: Tapestry in the Renaissance: Art and Magnificence (Metropolitan Museum of Art, 2002)

- Torday Aliz: Hölgy, egyszarvúval (Gondolat, Budapest, 1974)

 

Képek jegyzéke (lefelé haladva):

26. Kép: Hölgy az Egyszarvúval - a Látás. Középkori falikárpit a XV. századból. Cluny Középkori Múzeum (Musée de Cluny - Musée du Moyen-Âge), Párizs.

 

Összeállította: Pávay Tibor